Feró szerint

Magyarország-Belgium 1:1 (1982.06.22.) Nuevo Estadio, Elche

Na, kéremszépen. Hol is kezdjem? 1982-ben 9 éves voltam. Nyáron rendezték meg minden idők legjobb Vb-jét Spanyolországban. Persze, lehet, hogy másnak nem ez volt a legjobb, de nekem mindenképpen. Mert az elsőt sosem felejti el az ember, ugye.

Szóval, jött a vébé, közeledett, de engem egyáltalán nem érdekelt. Apró csírakezdeményként elvoltam a magam kis világában, sokat olvasgattam: Állatvilág magazint, Pajtás újságot, Füles képregényeket, a Kincskereső című gyermek irodalmi magazint, a Képes Történelem sorozat darabjait, meg faltam az indiánkönyveket és egyéb ilyen piff-puff kalandregényeket. Tesóm két évvel idősebb, ő már nagyon várta. Meg mondta is, hogy milyen jó lesz, a legjobb csapatok mérkőznek majd, ott lesznek a magyarok is. Hát, gondoltam, jól van, adjunk neki egy esélyt, miért ne. A vb előtt két meccset tudok felidézni. Azokat sem láttam, csak hallottam róluk. 1982 áprilisában a cigus Verebes és a bajusz-kommandó Rába ETO megverte apukám imádott Fradikáját az Üllői úton 3-4-re, ezzel meg is nyerték a bajnokságot. Szegény fater pipa volt. Aztán még ebben a hónapban játszott a válogatott egy barátságos felkészülési meccset a szintén vb résztvevő Peruval a Népstadionban. Kiszívtunk 2-1-re. Ennek olyan nagy jelentősége nem volt, de valahogy megmaradt bennem. Szóval a felkészülés hidegen hagyott, azt már csak utólag raktam össze, hogy az volt a gubanc, hogy a Rába ETO abban a szezonban tört fel, nagyon jó csapat volt, Mészölynek viszont már megvoltak a maga játékosai, akikkel sikeresen vette a selejtezőket. És a keretet nem akarta megbontani. Ezért a győriek kimaradtak a Vb-csapatból, amit sokan nehezményeztek. Csak Szentest vitte ki Mészöly, Hannich, Póczik, Hajszán és a többiek itthon maradtak.

Aztán elkezdődött. 1982. június 13-án (wikipediából puskázok) néztem végig életem első futballmeccsét és láttam életem első gólját. Ervin Vandenbergh szerezte, mert a belgák nagy meglepetésre megverték a Maradonával felálló címvédő Argentinát. Már nem emlékszem, mit éreztem akkor. Mindenestre mai szemmel tök furcsa ez a gól. Mármint így a mai villámgyors focihoz képest rendesen úgy tűnik, mintha percek telnének el, amíg a faszikám leveszi a labdát, igazgatja, aztán ráérősen belövi. És senki nem támadja meg időben. Amúgy a Nou Camp stadionban játszották, ahol a nézők leginkább Maradonára voltak kíváncsiak, akit akkor már megvett a Barcelona, és tudták, hogy ősztől az ő játékosuk lesz. 8 millió dollárba került, akkor elképzelhetetlenül sok pénznek tűnt. Emlékszem, valamelyik újságban volt is ilyen karikatúra hogy ott van egy nagy pénzeszsák, rá van írva, hogy 8.000.000 $, Maradona meg így néz ki belőle. Mert így elüzletiesedett már ez a sportág. Most mit lehetne ennyi pénzért venni? Dzsudzsák egyik lábát?

Nem volt egy nagy meccs, de azért valami megfogott. Aztán ahogy ment a többi mérkőzés, kezdtem egyre jobban rákattanni. A magyarok az első meccsükön megverték El Salvadort 10-1-re. Ami azóta is vb-rekord. És a legdurvább, hogy nekem úgy rémlik, ez nem is volt olyan hű de nagy esemény akkoriban. Ott vagyunk a vébén, elverünk egy tőlünk gyengébb csapatot, ez valahogy így természetesnek tűnt. De azért tényleg, gondoljunk már bele. Magyarország kint van a vb-n és első meccsén rúg 10 gólt. Hát ez milyen már?! Kábé el sem hiszem, hogy ilyen megtörtént és láttam. Ma már az lenne a szenzáció, ha kijutnánk egyáltalán. És az ember még szegény El Salvadort sajnálta. Mármint szerencsétleneknek ez volt az egyetlen vb szereplése. És miközben a mundiálon szerepeltek, az országban dúlt a polgárháború. De nyolcadik gól után már biztos inkább visszamentek volna a háborús övezetbe.

Szóval, kezdett tetszeni a dolog. Faterom megvette a még a VB előtt kiadott Törőcsik-Nyilasi kislemezt. Ez ilyen induló-féle akart lenni, de elég szörnyű volt. Nekem azért nagyon tetszett, sokat hallgattam. És nagyon bejött a kabalafigura. Naranjito, a mosolygós kis dagi narancs. Annyira cuki volt. Nagymamámmal vetettem matricát és ki is ragasztottam a hűtőre. És rákaptam a hetente megjelenő Képes Sportra is, amit faterom mindig vett. (Majd később a havilap Labdarúgásra, amit már én kezdtem el vetetni a szüleimmel.)

Az argentinokat viszont nagyon felpaprikázta, hogy kikaptak a belgáktól és ennek mi láttuk a kárát. Sajnos agyonvertek minket 4-1-re. Ez a meccs megvan nekem dvd-n, csak most nem találom. De annyira nyomor, hogy inkább jobb nem is látni. Szegény Sallalából kicsit majmot csinál Maradona, akinek ez volt az egyetlen jó meccse a vb-n. Amit Bálint báró művel 6:50-nél Ardiles gólja előtt, az meg kábé elképesztő. Mondjuk tök furcsa, hogy ahhoz képest, hogy megvertünk előtte egy dél-amerikai csapatot 10-1-re, itt már semmi önbizalmunk nem volt, mindenki be volt szarva az argentinoktól. Volt vagy hat védekező ember a csapatban, így álltunk ki.

Mindegy, volt még egy meccs, amin lehetett volna javítani. A belgákat meg kellett volna verni, és akkor nincs baj. És tök jók is voltunk, Varga rúgott egy szép gólt, vezettünk. Aztán az utolsó 15 percben kaptunk egy gólt, kiestünk 12-6-os gólaránnyal. Amikor ez a meccs volt, akkor már visszavonhatatlanul rákaptam a cuccra. Emlékszem, nézzük a meccset, azt hiszem ott volt még nagybátyám is, meg tán nagyapám, de ez nem biztos. Ami tuti, hogy mindenki síkideg volt. Én meg kimentem az erkélyre kicsit levegőzni. És akkor nagyon megfogott valami. Körülnéztem az erkélyen és láttam, hogy tök üres az egész utca. És ameddig ellátok, minden ház ablakában sötét van, csak a tévé fényei szűrődnek ki. És hallom az alsó szomszéd hangját, amint üvöltözik: „Add már be Kapa, a kurva anyádat!” „Hát üresen van a Nyíl!”, meg ilyenek. És akkor esett le, hogy nem csak nálunk, de az egész telepen, sőt, az egész városban ma este ugyanaz a program. Mindenki ezt a meccset nézi, és mindenki kész van. És leesett, hogy ennek mekkora közösségi ereje van.

 

folyt. köv.

Csalódás, Cernatinski a neved bazdmeg! Én is kilenc voltam, és ez volt életem első futballcsalódása. A 10-1-re nem is nagyon emlékszem, az 1-4-re is alig, ez a fos meccs viszont beégett kegyetlenül. Valószínűleg itt kezdődött az a vesszőfutás az életemben, ami aztán vagy húsz évig tartott sajnos: reménykedsz, reménykedsz kurvára, mert a Törő-Détári-Illés-Lisztes-Faszom azért tényleg nagy játékos, aztán valahogy mégis kikapsz Izland-Alsópáhoktól, de úgy ám, hogy az élettől is elmegy a kedved. Elképesztő, hogy már majdnem 30 voltam, mire sikerült az egész kibaszott légvárrendszert lebontani magamban. Az egészből annyi azért megmaradt, hogy ha hétfőn vagy csütörtökön kispályán kikapunk (faszt! KIKAPOK), percek alatt képes vagyok az öngyilkosság határára sodródni.